Feketébetekeredetten

Lelkem csendben suhant a fagyos éjszakában.

Holló szállt át Köd-testemen sötét álruhában.

Bárcsak néha Ő lehetnék! Mindig erre vágytam.

Nagy fekete szemeiben önmagamat láttam.

Aztán leszállt és rám nézett. Érezte, hogy ott vagyok.

„Köveeesss, hogyha átváltoznááál!” – károgta és otthagyott.

Más irányba indultam el. Ráleltem egy patakra.

Vér csordogált egy forrásból, partra vetett halakra.

Ott vergődtek, húsukat már felvágta sok éles kő.

Éreztem a fájdalmukat. Nem hagy alább, egyre nő!

El kell mennem, nem bírom már nézni ezt a szenvedést!

S rekedt, furcsa üvöltésem rázta meg a csendes éjt.

Kezek, lábak…messze járnak. Testemet toll borítja.

Az odvas fa száraz ágát, az én karmom szorítja.

Átváltoztam. Figyelem a távoli Hold-szüleményt.

Árnyékként repülök tova az éj sötét őreképp.

Hirtelen tág fény közelít… Más világra tévedek?

Kinyitom a szemem, nagyot rezzenve felébredek.

Csak álom volt, amit belém ültetett az alkonyat.

Kísértett és elvarázsolt, majd eltűnt egy perc alatt.

„Furcsa érzés!” – gondoltam és megvakartam hátamat,

S zavarodva húztam ki a nagy, fekete tollakat…