Nyélabús mothertsitsergés

"Szakadatlan lakatlan a kanlak..." zengte G.P. és már akkor tudta, hogy bony a dalom. Hát a hétvégén leugrottunk ám a Balatonba Arniékhoz. Amire emlékszem, az nagyon jó volt, amiket meséltek azon meg jókat röhögtem (ennyire nem vót ám veszélyes). Szóval úgy kezdtünk, hogy marha másnapos voltam az indulás kvázireggelén (dél után pár perczel) és kedves Jánosom arra a megsemlepő tényre hívta fel a figyelmemet (amikoris ólomzombikat is megszégyenítő igyekezettel botorkáltam botokádtatni), hogy valami van a hátamon. Hajszál? Neem! Két buszjegy. Az egyik deréktájt, a másik a jobb lapockámon. Néha szoktam jelekből olvasni, de ez sok. Ha valaki tudja, hogy kerültek a hátamra, akkor írjon! Szóval óceánosat pipáztam a felkelő napot csalogatva ecsémmel, miközben a víz nyaldosá vala a gát az mólónak. Csodálatos képek voltak. Anyucit hajnal kettőkor felcsengetve estem be az ágyba és azóta is akkora hülyeségeket álmodom, hogy csak a mai fogja őket túlszárnyalni szerintem. A Világvége közeleg!!! A babomba, ami már a gyomromban ketyeg visszafelé, iszonyatos erőt pukkvisel. Főleg, hogy jókora kanál erős pistát is csatoltam hozzá. Csúnya vég lesz. Két púppúzott mélytányér nem tréfál. Trafál!















Ez a kép cseppet sem hasonlít egy karalábéra. Abszolút nem.